Kedves Bajtársak!

Egy év telt el a kopjafa felavatása óta, tavaly november 11. óta.
Nem küldtek mindenkinek meghívót, nem kerestek meg a szervezők minden volt felderítőt és ejtőernyőst, de ma már szinte mindenki, akinek akkor fontos volt tudja, hogy hol van ez a kopjafa.
Nem azért, mert reklámkampányt folytattunk, és folytattak azok, akiknek ez köszönhető, hanem azért, mert aki egyszer mélységi felderítő volt az az is marad. Nem siklik el a szeme az ezzel kapcsolatos hírek felett, azonnal feltűnik, s mint sajátját olvassa.
Úgy tűnhet, ez egy elfogult elitista magatartás és hozzáállás, de mi tudjuk mégsem az. Nem az, mert az, hogy mi ide tartozunk, nekünk fontos. Nem az volt fontos, hogy ide tartozhassunk, hanem az, hogy méltók lehessünk, és talán legtöbbünknek az is hogy méltók maradhassunk!
Nekünk is, mint, minden sorállományú és szerződéses katonának a honvédségi élményekből megvannak a legvidámabb történeteink, az anekdotáink. A takarításokról, az ébresztőről, a reggeli tornáról, a csajokról és a bulikról egyaránt. Megvannak az alapkiképzés gyötrelmeiről is. De a legtöbb volt sorállományú csak arra emlékszik, hogy hogy 3-at lőtt célba, vagy halott olyanról, aki látott valakit kézigránátot dobni. Esetleg a stoki és a gyíkhús dereng még.
Nekem, a 24 Bornemissza Gergely Felderítő zászlóalj Mélységi Felderítő Század volt sorállományú, majd szerződéses katonájának, és a többi surranótársamanak és volt parancsnokaimnak, későbbi kollégáimnak valami több is adatott. Megismertük a magyar katonai hagyományokat, felderítő hagyományokat, a harcászatot. Láttam Nagy törzset felpattanni a Himnusz akkordjaira, és először furcsán, majd tisztelettel néztem, ahogy kihúzva magát feszes vigyázban ad tiszteletet a nemzeti jelképünknek. Akkor értettem, meg hogy katonának lenni nem egyenruhát és fegyvert jelent, hanem őszinte hazaszeretetet és becsületet. Ez tanultuk parancsnokaintól.
Megtanultuk azt, hogy úgy szállunk be a MI-8-asba, az AN-26-osba hátunkon és hasunkon az ernyőkkel, mellünkön a gépkarabéllyal és rajtunk a málhával hogy, ha zöld lesz a lámpa, ugrani kell…
Ugrani kell egy olyan ernyővel, amit esetleg nem mi hajtottunk össze, hanem a bajtársunk. Akire ezzel nyugodt szívvel rábíztuk az életünket, mert tudtuk, hogy mindent úgy csinált, ahogy azt parancsnokainktól tanultuk. Ők is, és mi is.
Ez az a kötelék, ami nem látszott, de mégis a legszorosabbra fűzte bajtársiasságunkat. Az, hogy mi békeidőben is egymás kezébe adtuk az életünket, de tudtuk, hogy ugyanolyan jó kezekben van, mintha mi őriznénk azt.
Jó lenne ma is ilyen világba élni. Jó lenne úgy élni, dolgozni és szolgálni családunkat, közösséget és a hazánkat, hogy tudjuk, aki mögöttünk van, mint a kiképzésen akár éles fegyverrel a bajtársaink annak ugyanolyan fontos vagy még fontosabb az életünk, mint a sajátja.
Tartok tőle, kevés ilyen ember van ma, aki így indulhat előre, hogy nem kell hátrafelé tekingetnie.
Többször említettem parancsnokaimat. Nem főnökeim voltak, hanem PARANCSNOKAIM. Így csupa nagybetűvel.
Aki volt katona, vagy bármely fegyveres szerv tagja tudja mi a különbség.
Ma, több mint két évtized távlatából hálával gondolok rájuk is, hiszen olyan tartást adtak, ami máig elkísért, és tudom, életem végég el fog.
Tudom mi a következetesség, a fegyelem és azt is tudom, mi a parancsnoki gondoskodás!
Büszke vagyok, hogy a katonájuk, a kollégájuk lehettem!